Forróbb, gyorsabb, rosszabb
John Atcheson írása
Az elmúlt hónapokban a tudomány általában visszafogott hangja határozottan pánik jelleget ölt, amikor a globális felmelegedésről van szó.
Hogyan jutottunk el az éghajlattudományt övező „bizonytalanság” megvitatásától a visszafordíthatatlan és katasztrofális következményekről szóló, szinte hisztérikus felhívásokig, az általában higgadt tudósoktól? Két ok van.
Először is, tudományos körökben több mint egy évtizede nincs valódi bizonytalanság.
A kulcsszerepet játszó fosszilis üzemanyag vállalatok és a konzervatív politikusok istentelen szövetsége egy kifinomult és jól finanszírozott félreinformáló kampányt folytatott, hogy kételyt és ellentmondást szítson a szinte univerzális tudományos egyetértéssel szemben.
Ebben segítőjük és cinkostársuk volt a sajtó, amely jobban kedvelte a viszályt az igazságnál, és a Bush kormány, amely megpróbálta szisztematikusan elferdíteni a tudományt, és elhallgattatni és megfélemlíteni azokat az állami kutatókat, akik a globális felmelegedésről nyíltan próbáltak beszélni.
De a másik ok az, hogy a tudományos közösség kudarcot vallott néhány pozitív visszacsatolási kör megfelelő előrejelzésében és modellezésében, amelyek nagymértékben felerősítik az ember által kiváltott klímaváltozás sebességét és nagyságát.
És a globális felmelegedés esetében a pozitív visszacsatolási köröknek nagyon negatív következményei lehetnek.
Egyszerűen az a helyzet, hogy gyorsan közeledünk néhány olyan fordulóponthoz – és talán jócskán el is hagytuk őket –, amelyek a globális felmelegedést visszafordíthatatlanná teszik.
A Baltimore Sun 2004. december 15-i vezércikkében e szerző ismertet egy ilyen fordulópontot: egy önerősítő visszacsatoló kört, amelyben a magasabb hőmérséklet miatt a metán – ami egy erős hővisszaverő üvegházgáz – kiszabadul a klatrát nevű jégszerű szerkezetekből, ami tovább emeli a hőmérsékletet, ami még több metánt szabadít fel, stb.
Bár komoly bizonyíték volt rá, hogy ez a mechanizmus a Föld története során legalább két rendkívüli felmelegedési eseményben is szerepet játszott, a tudományos közösség 2004-ben még nem foglalkozott a metán-jéggel.
Még az a pár pesszimista is, aki foglalkozott vele, úgy gondolta - vagy remélte -, hogy még van egy évtizedünk, mielőtt bármi ilyesmi újra elkezdődne.
Tévedtünk.
2005 augusztusában az Oxfordi és az oroszországi Tomski Egyetem tudósaiból álló kutatócsoport bejelentette, hogy Szibériában olvad egy hatalmas tőzegmohaláp, ami akkora, mint Franciaország és Németország együtt, és közben több milliárd tonna metán szabadul fel.
Utoljára 55 millió éve volt elég meleg ahhoz, hogy beindítsa ezt a visszacsatolási kört, a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum (PETM) néven ismert korszak idején, amikor a megnövekedett vulkáni működés elegendő üvegházgázt bocsátott ki egy sorozat önerősítő metán bugyogás kiváltásához.
A bekövetkező felmelegedés tömeges kihalást okozott, és a Földnek több mint 100 ezer évbe telt, hogy felépüljön.
Úgy tűnik, hogy egy sokkal rosszabb esemény kirobbantásának a határán állunk.
St. Louisban, az Amerikai Akadémia a Tudomány Fejlődéséért (AAAS) nevű tudományos szervezet egy minapi találkozóján James Zachos, a PETM legnagyobb szakértője arról számolt be, hogy a légkörben most harmincszor akkora sebességgel halmozódnak fel az üvegházgázok, mint a PETM idején.
Lehet, hogy csak az első sortüzet láttuk abból, ami a pokolba tett visszafordíthatatlan utazásnak bizonyulhat a Földön.
Vannak további pozitív visszacsatolási körök, amelyeket nem sikerült előrelátnunk. Például az a hőhullám, ami 2003-ban Európában 35000 embert ölt meg, Európa erdőségeiben is kárt tett, aminek hatására azok a fő üvegházgáz szén-dioxidból többet bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek – pont az ellenkezője a modelljeinkbe beépített feltételezéseknek, amelyek az erdőkre, mint a felesleges szén-dioxidot felszívó szivacsokra tekintenek.
Ugyanez történik egy sor egyéb ökoszisztémával, amiket a modelljeink és kutatóink széncsapdaként kezeltek. Az Amazonas esőerdeje, a sarkvidéki erdők (a bolygó legnagyobb szárazföldi széncsapdái közé tartoznak), és a mérsékelt égövi talajok mind több szenet bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek, a globális felmelegedés által kiváltott szárazságok, betegségek, kártevők, és anyagcsere változások miatt. Röviden, sok olyan dolog, amit a modelljeinkben szénszivacsként kezelünk, nem szívja fel a felesleges szenet; kifacsartak, és a fölös szenet kiengedik.
A sarki jégtakaró is a modelljeink által jósoltnál sokkal gyorsabban olvad, beindítva egy másik visszacsatolási kört. A kevesebb jég több nyílt vízfelszínt jelent, ami több hőt nyel el, ami kevesebb jeget jelent, és így tovább.
Ami még rosszabb, lényegesen alulbecsültük a szárazföldi gleccserek olvadási sebességét.
A klímaváltozási modellek azt jósolták, hogy több mint ezer évbe fog telni, mire Grönland jégtakarója elolvad. De az AAAS találkozón St. Louisban Eric Rignot a NASA-tól egy tanulmány fő eredményeit ecsetelte, amelyek azt mutatják, hogy Grönland jégtakarója a kutatók bármely jóslásánál sokkal gyorsabb tempóban darabokra törik, belefolyik a tengerbe, és ez minden évben gyorsul. Ha (vagy amikor) Grönland jégtakarója elolvad, az a tengerek szintjét több mint 6 méterrel fogja megemelni – elegendő ahhoz, hogy Amerika szinte összes tengeri kikötőjét elárassza.
Az Antarktisz tengerein egy másik, potenciálisan pusztító visszacsatolási kör megy végbe. A tengeri jég eltűnése miatt az utóbbi években a krill (egyfajta garnéla) populációja 80%-kal zuhant. A krill a tengeri tápláléklánc egyetlen és legfontosabb faja, hatalmas mennyiségű szenet is kivonnak a légkörből. Pusztulásukat senki sem látta előre, de a következmények mind a globális felmelegedésre, mind a tengeri ökoszisztémák egészségére nézve katasztrofálisak. Valószínű ez is önmagát fogja táplálni, mivel a kevesebb krill azt jelenti, hogy több szén marad a légkörben, ami melegebb tengereket jelent, ami kevesebb jeget, ami kevesebb krillt, és így tovább, egy hatalmas negatív spirálban.
Egyik legjelesebb bolygókutatónk, James Lovelock úgy gondolja, hogy a nem túl távoli jövőben az emberiség viszonylag kevés szaporodó párra fog korlátozódni az Antarktiszon. Kényelmes lenne Lovelock professzort a végítélet és sötétség őrültjeként lerázni, de ez hiba lenne. Alig egy éve Exeterben, Angliában, a „Veszélyes Klímaváltozás Elkerülése” globális konferencia zárásakor a kutatók arra figyelmeztettek, hogy ha hagyjuk, hogy a légköri üvegházgázok koncentrációja 400 ppm fölé emelkedjen, akkor súlyos és visszafordíthatatlan következményeket indíthatunk be. 2005-ben túljutottunk ezen a mérföldkövön, kevés figyelem mellett, minden lárma nélkül.
A globális felmelegedést övező tudományos bizonytalanság nem arról szól, hogy vajon ez zajlik-e, vagy emberi tevékenység okozza-e, sőt nem is arról, hogy túl sokba fog-e „kerülni”, hogy most törődjünk vele. Ez mind eldőlt. A kutatók most azon vitáznak, hogy nem túl késő-e megakadályozni a bolygó pusztulását, vagy még van egy kis időnk arra, hogy a globális felmelegedés legrosszabb hatásait megelőzzük.
Gyermekeink talán megbocsátják nekünk az adósságot, amit rájuk hagyunk, talán megbocsátják, ha a terrorizmus fennmarad, talán megbocsátják, hogy a béke keresése helyett háborúzunk, talán még azt is megbocsátják, hogy elszalasztjuk az alkalmat a nukleáris dzsinn visszagyömöszölésére a palackba. De le fogják köpni a csontjainkat és átkozzák a nevünket, ha egy alig lakható világot hagyunk rájuk, mikor hatalmunkban állt, hogy ezt elkerüljük.
És igazuk lesz.
John Atcheson írása megjelent a Washington Post, Baltimore Sun, San Jose Mercury News, és Memphis Commercial Appeal lapokban, továbbá néhány ismeretterjesztő újságban.
Email: atchman@comcast.net
Kiadta a CommonDreams.org, 2006. február 22-én
Forrás: www.commondreams.org
trackback : http://suprememastertelevision.com/bbs/tb.php/sos/20